TáTK 20 Visszapillantó – Bass Lászlóval

Hogyan fejeznéd be a mondatot? Amikor 2003 nyarán a TáTK megalakult, akkor én éppen…

A pályám egyik legfontosabb fordulata esett erre az évre – Ferge Zsuzsa felkért, hogy vegyek részt az egyetemi Szegénységkutató Csoport munkájában. Ez a kutatócsoport akkor indult az ELTE Szociális Tanulmányok Intézetében – egészen kiváló emberekkel dolgozhattam itt, és persze Zsuzsával. Az ő könyveiből tanultam mindent, ami fontos volt nekem – az, hogy együtt dolgozhattunk, alapjaiban forgatta meg az életemet. És persze ennek a folyománya volt, hogy az Akadémián elinduló Gyerekszegénység Elleni Programirodán dolgozhattam (2011-ig) kutatóként, a gyerekszegénység csökkentését célzó stratégia kialakítására alakuló kutatócsoportban.

A szegénységgel kapcsolatos kutatások, az ezzel szorosan összekapcsolódó egyetemi gyakorlatok – a szociotáborok – az ebből kinőtt ismeretterjesztő és érzékenyítő játék, a Szociopoly: ezek töltik ki a szakmai életemet ma is.

Persze emellett más területek is fontosak voltak számomra, akkoriban fejeződött be a súlyosan halmozottan sérült gyerekek nevelésével kapcsolatos kutatásunk a Kézenfogva Alapítvánnyal, és akkor kezdtünk bele Mányai Judittal egy, a szociális munkások helyzetével kapcsolatos országos vizsgálatba. Judit az egyik legfontosabb szakmai és emberi kapcsolatom az ELTE-n, sajnos vele itt a Karon már nem sokáig lehettünk munkatársak, 2006 őszén elhunyt, hatalmas űrt hagyva maga után.

Miben hasonlítotok egymáshoz a legjobban, te és ez a kar?

Sosem gondoltam, hogy hasonlítunk, már a méreteink is nagyon eltérőek!

Be tudnál mutatni nekem egy TáTK-s szokást vagy hagyományt az elmúlt 20 évből, ami kedves neked?

Mindent visz a kari Mikulás, amit az antropológusok csináltak évről évre. A legkisebb gyerekem 2011-ben született, és már egyéves korában itt voltunk – akkor Hellászból jött a Mikulás, és onnantól minden évben jöttünk, és jártuk körbe a világot a Mikulással. Zseniális volt az egész, plusz találkozhattunk a kollégáink gyerekeivel is… Sajna ezt a csodás bulit elsodorta a COVID, de hátha lesz folyatatás. Persze közben már kamasz lett a gyerekem, lehet, hogy neki már ciki Mikulás-buliba jönni, de ha lesz, én nélküle is elmegyek!

Nyilván vannak olyan kurzusok, amelyeket megtartani inkább munka, és vannak olyanok, amelyeket tömény élvezet. Mondanál olyan órákat a TáTK és a te közös történetedből, amelyeket nagyon-nagyon szerettél?

Nagyon együgyűnek fogok látszani, de persze megint a szegénység… Ez volt a kurzus címe, ami persze elég abszurd, hogy az ember a szegénységet tanítja. Az én nézőpontomból ez egy jó, integráló középpont volt – a szociális szakma minden célcsoportja a hajléktalanoktól a szenvedélybetegekig, az idős emberektől a gyerekvédelemig érintett ebben a problémában. És integratív volt a képzésen belül is: a kutatás-módszertani tárgyaim, a már szóba hozott gyakorlat (a szociotábor) mind-mind ebben a keretben nyertek értelmet.

Ráadásul erre a kurzusra nemegyszer bekéredzkedtek teljesen laikus külsősök is – volt közöttük költő és színész is – és becsülettel végigjárták! Persze nekik nem kellett vizsgázni…

Képzeld el, hogy éppen most vagy a TáTK végzős hallgatója. Milyen szakra járnál most, és miből írnád a szakdolgozatodat?

Én eredendően gyógypedagógus vagyok, a Bárczin diplomáztam, aztán a főiskola után a Gyógypedagógiai Pszichológiai Intézet kutató-laboratóriumában dolgoztam évekig. Kutatóként szereztem szociológusi diplomát a Bölcsészkaron, de amikor először jelentkeztem oda, nem vettek fel. Akkor azt gondoltam, hogy nekem nem papír kell, hanem tudás: nem vettek fel, de végigjártam az összes tárgy oktatóját, hogy bejárhatok-e az óráikra (néhányan még azt is megengedték, hogy vizsgázzak náluk, bár nem voltam hallgató). Később sikerült a felvételim, és megszereztem a diplomámat. Jóval később nagyon foglalkoztatott, hogy én szociális munkásokat tanítok, miközben nincs ilyen végzettségem. Szóval fontolgattam, hogy jelentkezem, ráadásul akkor láthatnám a saját képzésünket hallgatói szemszögből is. Aztán sose mertem megcsinálni, még vendéghallgatóként sem… 

Mesélnél egy példát arra, hogyan hoznak pozitív változást a TáTK-n tanult hallgatók a világba?

Sokat járunk terepre a hallgatókkal. Kis településeken, szegény régiókban nemcsak az ott élő családokat látogatjuk meg, hanem felkeressük az ott dolgozó szakembereket is. Önmagában érdekes a kétféle nézőpontot összevetni: megismerjük a falu problémáit az ott élő (sokszor szegény, kirekesztett) emberek nézőpontjából, aztán meghallgatunk egy sokszor nagyon más történetet, a helyi polgármestertől, pedagógustól vagy védőnőtől is. Különösen izgalmasak ezek az interjúk, ha szociális szakemberrel beszélgetünk, akinek éppen ezeknek az embereknek kell segítséget nyújtania. Vegyes a kép, de nemegyszer borzasztó élmény szembesülni azzal, hogy ezek a szakemberek mennyire kiégtek, időnként kifejezetten ellenségesek a gondjaikra bízott családokkal. Ilyen rossz élményünk sosem volt olyankor, amikor a helyi szocmunkás az ELTE-n szerezte a diplomáját. Az a szemlélet, amit a nálunk töltött években tesz magáévá egy hallgató, érzékelhetően szolidárisabb – sőt, azt is merem mondani, hogy szakmaibb – a magyarországi átlagnál.

Mire vagy a legbüszkébb azok közül a dolgok közül, amelyek a TáTK-n nélküled nem, vagy legalábbis nem pontosan így jöttek volna létre?

Kerülgetem a forró kását – de már többször utaltam a szociotáborra, a szakunk egyhetes nyári gyakorlatára, amit a hallgatókkal egy szegény térségben, kistelepüléseken töltünk el. Bár az első ilyen tábort még nem én vezettem, de 1995 óta folyamatosan – sokszor egy évben többször is – járjuk az országot. A szociotáborok szerkezete nélkülem tényleg nem csiszolódott volna ilyenné, és bár sok munkatársam közreműködésével dolgoztunk ebben a gyakorlatban – Mányai Judit szerepét mindenképp kiemelném ebben a munkában – én mégis a saját gyerekemként tekintek rá.

Az elmúlt 30 évben 60 ilyen táborunk volt, csaknem 300 településen jártunk a diákjainkkal. Évek óta tervezem, hogy ennek a maratoni munkának a tapasztalatait egy kötetben összegezzük. A tudományos eredmények mellett több ezer fotó is készült a táborokban, ezekből 2010-ben egy fotóalbumot is kiadtunk. Nemegyszer előfordul, hogy amikor egy régi hallgatónkkal találkozom, ezt az elsőéves gyakorlatot emlegeti. És lehet, hogy a diák neve nem jut eszembe, de azt általában tudom, hogy melyik faluban voltam vele együtt évekkel ezelőtt.

Ha az optimista verziót kérem tőled, akkor mit mondanál, milyen lesz a TáTK 20 év múlva?

A legoptimistább verzió szerint 2043-ban megszűntetik a szocmunka szakot, mert eljött a béke és boldogság korszaka, megszűnt a szegénység, megszűntek a társadalmi problémák. Persze ez se 20, se 200 év múlva nem fordulhat elő: „szegények mindig lesznek veletek”, ahogyan az Újszövetségben is olvashatjuk. 

Én abban bízom, hogy a következő húsz évben a kritikai gondolkodás válik általánossá a Karunkon. Én arra biztatom a diákjaimat, hogy ne fogadják el feltétel nélkül az én állításaimat, és ha jól érvelnek, akkor az oktató is igazodhat az ő nézőpontjukhoz. Negyven éve tanítok, évről évre bátrabbak és vitaképesebbek a hallgatóink. Szóval bizakodó vagyok.