TáTK 20 Visszapillantó – Éber Márk Áronnal
Hogyan fejeznéd be a mondatot? Amikor 2003 nyarán a TáTK megalakult…
Amikor 2003 nyarán a TáTK megalakult, Pécsen voltam szociológushallgató egyetemista, és semmi jele nem volt annak, hogy valaha Budapesten fogok élni, és az ELTE-re fogok járni. Annak meg pláne nem, hogy valaha az ELTE-n fogok dolgozni. Baján születtem, és ott éltem 20 éves koromig (2001-ig), 2003 nyarát is otthon tölthettem, és valószínűleg Mannheim Károly Ideológia és utópia c. könyvét olvastam a nyári szünetben. Csak egy évvel később, 2004 nyarán költöztem Budapestre, ősztől itt tanultam szociológia szakon, itt lettem negyedéves (akkor még a szociológia szak is osztatlan, ötéves képzés volt, még nem vezették be a három év BA plusz két év MA-szisztémát).
Milyen emlékeid vannak az első budapesti tanévedről?
Már az első évben is nagyon jó élmény volt itt tanulni. Pécsen is nagyon szerettem az egyetemet és a várost, a léptékek azonban eggyel nagyobbak lettek Budapesten és az ELTE-n. Ez meglepő volt számomra: Pécsen a szociológia szakon sokkal kevesebb hallgató és oktató volt, jobban áttekinthető volt minden. Itt sokkal több óra közül lehetett választani, több oktató, több szakirány, több lehetőség, sokkal több egyetemista, és az évfolyamok összetétele is elég eltérő volt. A csoporttársaimmal beszélgetve rájöttem, hogy családi és személyes tapasztalataik sokszor markánsan különböztek attól, amiről a Pécsre járó hallgatótársaim beszámoltak, és amit én is tapasztaltam korábban. És persze a perspektíváik is nagyon különböztek: ki miért van itt, mik az elképzelései és tervei a jövőben ezzel a tudással és diplomával. Nagyon sokat tanultam tőlük – nemcsak a tanároktól és nemcsak az órákon, hanem a többi egyetemistától a közös órák előtt, alatt és után is.
Miben hasonlítotok egymáshoz a legjobban, te és ez a kar?
Mindketten nagy reményekkel indultunk, és eléggé másként képzeltük a jövőt, mint ahogyan aztán a kar létrejötte utáni években alakult. :) A körülmények ebben a húsz évben elég nagyot változtak, a kart érő kihívások is átalakultak. Mindannyiunknak folyamatosan alkalmazkodnunk kell az újabbnál újabb helyzetekhez. E változások mindannyiunk alkalmazkodóképességét megedzik, közös erényünkké válik, ha nem adjuk fel, nem adjuk könnyen magunkat. Az edzettség, az adaptivitás és a szívósság valóban komoly erények a Kar mindennapjaiban, illetve az itt dolgozók, kutatók, oktatók és tanulók életében is.
Sokszor sporthasonlatokon keresztül tudom a legjobban értelmezni a küzdelmes helyzeteket. Tizenéves koromban profi kosárlabdázónak készültem, a társadalomtudományok komolyan vétele húsz éves koromig csak B-terv volt az életemben. Mint oly sok más helyzetben, a sportpályán is mindig ki kellett találni valamit, ha az ellenfél gyorsabb, erősebb, magasabb, összeszedettebb volt. Ha minden tekintetben fölényben volt, nem volt mit tenni: tisztességes küzdelem után, minimális különbség mellett kellett veszíteni. Ám ha nem volt minden tekintetben fölényben, akkor meg kellett keresni az ellenszerét. Ne essünk kétségbe, ha ők az erősebbek, legyünk mi a gyorsabbak és fussuk le őket. Ha ők az összeszokottabbak, semmi baj, jó védekezéssel és meglepő taktikai húzásokkal a támadásban talán mégiscsak túljárhatunk az eszükön.
Egy kar, és különösen egy egyetem persze sokkal több szereplőből áll, nem csak két csapat van a pályán, és sokszor nem is teljesen egyértelmű, hogy ki az ellenfél és ki a csapattárs. Ez már megint társadalomtudományi, sőt szociológiai probléma, Erving Goffman, Pierre Bourdieu elemzései itt is nagy segítségünkre lehetnek. Az egyetemen belüli és kívüli élet jóval összetettebb, mint az efféle csapatsportok, az elemi kérdések és feladatok azonban sokszor hasonlóak. Mérjük fel, hogy kinek mi a célja, az érdeke, a stratégiája és a taktikája. Úgy látom, hogy a Kar és az itt dolgozók egyaránt szívós játékosok, akik sohasem adják fel a meccset.
Szakmánkból adódóan a legtöbbünknek a Karon az a dolgunk, hogy megértsük a körülöttünk alakuló társadalmi világot. Engem munkaidőn kívül is ez érdekel a legjobban. A Kar is erre jött létre, ezért önállósodott. Úgy érzem, ez a legerősebb közös vonásunk. Mindenesetre nehéz ez a kérdés. Be kell vallanom, nem sejtettem, hogy csaknem húsz évvel azután, hogy egyetemi hallgatóként először beléptem a Lágymányosi Campus Északi épületének északi főbejáratán, valaha válaszolnom kell egy ilyen kérdésre. :)
Be tudnál mutatni nekem egy TáTK-s szokást vagy hagyományt az elmúlt 20 évből, ami kedves neked?
A tegeződés. Nagy meglepetés volt a számomra egyetemistaként, amikor először találkoztam e szokással. A legtöbb esetben egyetemisták és tanárok, idősebb-tapasztaltabb és fiatalabb oktatók úgy szólnak egymáshoz, hogy abban kölcsönösen megadják a tiszteletet egymásnak anélkül, hogy az interakciók is merev hierarchiákat tükröznének vissza. Ez szerintem ápolandó hagyomány. Aztán a Kar jelmondata, ami úgy szól, hogy „Ha érteni akarod a világot…”, szintén közel áll hozzám. És végül az is szép szokás szerintem, hogy számon tartjuk és megünnepeljük a Kar születésnapját.
Nyilván vannak olyan kurzusok, amelyeket megtartani inkább munka, és vannak olyanok, amelyeket tömény élvezet. Mondanál olyan órákat a TáTK és a te közös történetedből, amelyeket nagyon-nagyon szerettél?
Egyetemistaként nagyon szerettem Némedi Dénes, Wessely Anna, Angelusz Róbert, Felkai Gábor, Székelyi Mária óráit. Mivel az első három évemben nem erre az egyetemre jártam, doktoranduszként is nagyon sok olyan órára bejártam, amit a rendes (ötéves) képzésben részt vevőknek tartottak, így aztán valóban öt éven keresztül járhattam érdekes kurzusokra. Rengeteg órát hallgattam Weberről, Bourdieu-ről, a német, a francia és az amerikai szociológiáról, a Frankfurti Iskoláról és Habermasról. Nagyon szerettem a kultúra-, a tudomány- és a tudásszociológiáról szóló órákat; többre Sik Domonkossal együtt jártunk, évfolyamtársak voltunk. De remek órákra jártam olyanokhoz is, akik ma például a kollégáim. Gregor Anikó statisztika felzárkóztató kurzusa nélkül nagyon nagy bajban lettem volna, egyetemistaként tartott ilyeneket is. Aztán nagyon élveztem az akkor még tanársegédként itt tanító Zombory Máté „Kollektív emlékezet és nemzeti identitás” c. olvasószemináriumát, nagyon izgalmas szövegeket olvastunk. Sok-sok évig vártam egy Marx szemináriumra, amit végül Némedi Dénesnél hallgathattam meg 2009-ben vagy 2010-ben, mások mellett Havrancsik Danival együtt. (Akkor még nem tudtuk, hogy sajnos ez egyike volt Némedi Dénes utolsó óráinak.)
Ezek a kurzusok olyan élményeket jelentettek a számomra, amit a legtöbb ember számára talán nagy utazások, távoli vidékek bejárása és érzéki megtapasztalása tud okozni. Társadalmi tapasztalatok színes és elképesztően gazdag tárházaként éltem meg, amit mások olykor unalmas, szürke és érdektelen „elméleteknek” gondoltak. Távolról sem voltam ezzel egyedül, elég megint csak Sik Domonkosra és Havrancsik Dánielre utalnom, vagy éppen Berger Viktorra, Fáber Ágostonra, Huszár Ákosra, akik szintén ide jártak, és ma is osztozunk ebben a szenvedélyben. Sokan azonban értetlenül nézték, miféle öröm fakadhat ilyen nehéz szövegek olvasásából, és miért ilyen érdekes összetett fogalmi hálózatokból eredő magyarázatokon gondolkodni. Nekem éppen az tetszett benne, hogy fogalmakat és magyarázatokat kapok kézhez, amelyekkel végre rendezni tudom ellentmondásos tapasztalataimat, és tudásra tehetek szert általuk. „Ha érteni akarod a világot…” – idézem megint –, ezek az órák sokat segítettek nekem megérteni a körülöttem lévő világot.
A narratív és a félig strukturált interjútechnikáktól a leíró statisztikákig és magyarázómodellek építéséig sok mindent megtanultam itt, de amit csak kényszerből vagy kreditért kellett megcsinálnom, ritkán hagyott nyomot bennem. Ami viszont valóban érdekelt, abból rengeteget tanultam – hatalmas tudásvággyal jártam be Wessely Anna, Némedi Dénes, Angelusz Róbert, Felkai Gábor minden egyes meghirdetett órájára. Máig emlékszem, mennyire bosszantott, hogy Angelusz Róbert „Választásszociológia” kurzusáról le kellett maradnom egy óraütközés miatt… Utólag mindent elolvastam, amit tanított, az óra mégsem bizonyult pótolhatónak. 2010 őszén, pár hónap különbséggel távozott az élők sorából Némedi Dénes és Angelusz Róbert. Mindketten váratlanul hunytak el. Azóta csak a szövegeiket olvasva kelthetők életre értelmezéseik és magyarázataik, amelyek addig még élőben is követhetők voltak.
2007-ben kezdtem órákat tartani az ELTE TáTK-n, 2009 óta dolgozom ugyanitt főállású oktatóként. Ekkoriban jött be bolognai rendszer, ez komoly változást hozott. A fent említett két meghatározó professzor halála (2010-ben) szintén jelentős belső átrendeződést eredményezett. Ekkoriban ráadásul nagyon éles társadalmi, gazdasági és politikai átalakulások zajlottak körülöttünk. Épphogy elkapott bennünket a 2008-as pénzügyi és gazdasági válság, majd földcsuszamlásszerű társadalmi és politikai változások játszódtak le 2009-ben és 2010-ben.
Mindez együtt az egyetemi világot is megváltoztatta. A kétszintű képzés három plusz kettő éves rendszere miatt én már például egészen más tantervi hálóba illeszkedő órákat tartok, mint amiket addig hallgattam. Más mélységben, más fókusszal kerülnek szóba témák, kicsit más érdeklődéssel és motivációval érkező fiatalokkal találkozunk. A legnagyobb változás azonban az, hogy maguk az egyetemisták mennyi időt tudnak tanulásra szánni. A kétezres években az évfolyamomban sokunknak még nem kellett dolgoznunk az egyetem mellett; ma már inkább ritka kivétel az olyan egyetemista, akinek nem kell dolgoznia azért, hogy lakni, élni tudjon Budapesten. Ennek is szerepe volt abban, hogy mindjobban érdekelni kezdett az osztályhelyzet, a társadalmi-gazdasági háttér fokozódó jelentősége.
Az általam tartott egyetemi órák döntő többségét nagyon élvezem. Ahhoz viszont, hogy „betaláljak”, hogy fel tudjam kelteni az érdeklődést, és fent is tudjam tartani a kíváncsiságot, elég sokat kell dolgoznom. Az óratartás esetében tehát a munka és az öröm nem úgy válik el egymástól, hogy az egyik óránál a munka hárul rám, a másik csak élvezettel jár. A teremben jelen lenni majdnem mindig öröm, az órákra felkészülni, a dolgozatokat elolvasni és értékelni, a kurzusokat adminisztrálni viszont majdnem mindig munka. De hogy újat is mondjak: az elmúlt tizenöt évben, amióta itt tanítok, többezer munkaórám van abban, hogy hétről-hétre megpróbáljam kitalálni, hogyan tehetném olyan élménnyé az egyetemistáknak az információk tapasztalattá és tudássá szervezésének folyamatát, mint amilyen élményt nekem okoz felfogni összefüggéseket. Azért dolgozom itt, hogy segítsek megérteni a világot a nálam fiatalabbaknak is – akiknek a legtöbbször nálam sokkal kevesebb idejük van arra, hogy ilyesmikkel foglalkozzanak.
Képzeld el, hogy éppen most vagy a TáTK végzős hallgatója. Milyen szakra járnál most, és miből írnád a szakdolgozatodat?
Azt hiszem, hogy nemzetközi tanulmányok szakra járnék és valószínűleg Közép- és Dél-Amerikával foglalkoznék. Úgy képzelem, hogy Soltész Béla minden óráját meghallgatnám, spanyolul és portugálul tanulnék, és azon dolgoznék, hogy kijuthassak egy kicsit Latin-Amerikába dolgozni és élni. A szakdolgozatomat talán abból írnám, hogy milyen mintázatai vannak a nép politikai mozgósításának Latin-Amerikában, milyen népi mozgalmak jelentek meg az elmúlt évszázadban, és milyen módon ütköztek össze az Egyesült Államok kormányzata (majd később a nagyvállalatai) által hatalomban tartott helyi politikai elitekkel. Ez már a mesterszakos szakdolgozatom lenne, az alapszakos szakdolgozatomban talán Argentínára és a peronizmusra összpontosítottam volna a nép és az elit szembenállása, illetve a populista és elitista politika szembeállítása szempontjából. Ha így lenne, akkor "most", a mesterképzéses szakdolgozatom írása közben már azt is tudnám, mit kellett volna másként gondolnom az alapszakos szakdolgozatomban. :)
Szerinted hogyan tud a világ hasznára válni egy hallgató TáTK-s diplomával?
Nehezet kérdezel, mert a kérdés majdnem mindig úgy tevődik fel, hogy hogyan tudja egy egyetemista a saját hasznára fordítani a TáTK-s diplomáját és az itt töltött éveket. A világ hasznára szerintem úgy válhat, ha képességeivel és ismereteivel nemcsak a jelen, hanem a jövő problémáinak megértéséhez és megoldásához próbál hozzájárulni, és ha a jövő közös, társadalmi problémáira összpontosít. A következő harminc év egészen biztosan sorsdöntő lesz az emberiség jövője szempontjából. A társadalmainkat jelenleg szervező munkamegosztás módja egészen biztosan radikális változás előtt áll. Életünk újratermelésének jelenlegi rendszere jól láthatóan recseg-ropog. Ha a következő egy-két évtizedben nem alakítjuk át radikálisan társadalmaink szervezetét és munkamegosztását (életünk újratermelésének e rendszerét), akkor az emberiség döntő többségének életfeltételei drasztikusan romlani fognak. Hogy ez ne történjen meg, és hogy a munka e megosztása valóban gyökeresen átalakítható legyen, a világról szerzett ismereteinket is újra kell szerveznünk. És ami itt fontosabb: az átadandó, a terjesztendő ismereteket is radikálisan át kell alakítanunk.
A munkamegosztás, a tudástermelés és az ismeretátadás jelenlegi formái ma sokkal inkább egyéni karrierek felépítésére ösztönöznek. A munkamegosztás és a tudáshasználat is individualizál, egyéni sikerek elérésére sarkall. Ennek is meg kell változnia, máskülönben az emberi civilizáció összeomlásával egyenként kell szembenéznünk és megbirkóznunk. Az pedig lehetetlen küldetés. Nem csoda, ha a fiatalabb nemzedékek „klímaszorongással” vagy az ökológiai összeomlástól tartva „ökoaggodalommal” küzdenek. Az a csoda, ha valaki nem küzd ilyenekkel. A következő években-évtizedekben pedig az lesz a kivételes, aki nem tart ettől, és továbbra is úgy tud majd tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne a világban.
Válaszolva a kérdésedre: szerintem úgy tud a világ hasznára válni egy hallgató TáTK-s diplomával a zsebében, ha nem(csak) egyéni karriert akar építeni magának, hanem a jövő embert próbáló kihívásainak megoldása céljából tesz szert szaktudásra. És ennek is csak konkrét közösségek, mozgalmak tagjaként van értelme szerintem.
Mire vagy a legbüszkébb azok közül a dolgok közül, amelyek a TáTK-n nélküled nem, vagy legalábbis nem pontosan így jöttek volna létre?
Emberek, „fejlődésregények” jutnak az eszembe. :) Olyan egykori egyetemisták, akiknek végigkövettem az egyetemi pályafutását, és aztán – kinél jobban, kinél kevésbé – látom, hogy ma hol tartanak, mára mit értek el, mivé váltak. Büszkeséggel tölt el, ha azt látom, hogy a közös óráink a gondolkodásuk és tetteik apró építőelemei lehettek, ha látszik, hogy beépítették a közös szemináriumok, olvasmányélmények és előadások tanulságait. Ezek egészen apró mozzanatok, amelyek munka közben, a mindennapi gyakorlatainkban is ott dolgoznak bennünk, ilyen alkotórészekből épül fel a gondolkodásunk is.
E tekintetben egy közoktatásban dolgozó tanár munkája sokkal láthatóbb. Ha valaki megtanít fiatalokat írni, olvasni, számolni, akkor munkája kézzelfoghatóan tárgyiasul e fiatalok képességeiben. Egy nyelvtanár is látja, hogy egy-egy fiatal beszéd- és íráskészségébe az ő munkája is beépül, például az „angoljában” az ő erőfeszítései is konkrét alakot öltenek. Az egyetemen ez már kevésbé látszik. Néhai szervezetszociológus tanárunk, Jávor István úgy tanította nekünk, hogy a sokféle szervezeti típus között vannak olyanok is, amelyek emberekkel foglalkoznak; viccesen ezt egyszer „embereket feldolgozó szervezeteknek” nevezte. Az egyetem is ilyen: jó esetben olyan intézményes környezetet teremt, amelyben készségekkel, képességekkel, ismeretekkel és ismeretségekkel gazdagodunk és megtanulunk másképpen viszonyulni problémákhoz és jelenségekhez.
Az én munkám is ilyen „emberfeldolgozó”, vagy pontosabban -átdolgozó tevékenység. A munkám eredménye más emberek képességeivé válik, beléjük épül (ha pedagógiailag sikeres a kommunikáció köztünk). Persze ők is tanítanak engem, én is sokat tanulok tőlük, úgyhogy inkább úgy pontos ez, hogy közös szellemi erőfeszítéseink eredményeképpen átalakítjuk önmagunkat. Ennyiben az én büszkeségem és sikerem is, ha egy egyetemista ezekben az években valaki mássá vált – ha fejlődött. És persze az én kudarcom és felelősségem is, ha egy egyetemista nem vált nálunk valaki mássá – ha nem fejlődött. Néha elfog a kétségbeesés, hogy mit teszünk a hozzánk érkező fiatalokat az által, hogy tényleg elmondjuk nekik, hogy számunkra hogyan látszik működni a világunk. Akárhogyan is, annyi biztos, hogy a lelki teherbíróképességüket is megeddzük. Lelkierejük megnövekedése nélkül valószínűleg sohasem jutnának el a diplomáig.
Ha az optimista verziót kérem tőled, akkor mit mondanál, milyen lesz a TáTK 20 év múlva?
Az optimista forgatókönyv szerint olyan képzőhely lesz, amely elméletileg jól megalapozott, és a gyakorlatban is jól használható ismeretekkel és készségekkel ruházza fel a mostanság megszülető nemzedéket. Olyan fiatalokat képeznek majd itt, akik kellő felkészültséggel és elkötelezettséggel képesek felmérni közös világunk problémáit, és tenni is képesek lesznek e problémák megoldásáért. Nemcsak sokkal többet tudnak majd az éghajlatváltozás tendenciáiról és a földi életet lehetővé tevő ökológiai rendszerek működéséről, illetve ennek társadalmi, gazdasági és politikai összefüggéseiről, történeti és térbeli folyamatairól, de arról is átfogó ismeretekkel rendelkeznek majd, hogy hogyan kezelhetők az ebből fakadó krízishelyzetek: a tömeges népességmozgás, az élelem- és az energiatermelés, illetve az elemi szükségletkielégítés ellentmondásai által keltett feszültségek (amelyeket a nyilvánosság különböző válságokként fog majd értelmezni).
Optimizmusra ad okot, hogy lesz dolguk. Közös világunk bőven termel olyan problémákat, amelyeket felkészült társadalomtudományos szakembereknek kell majd értelmezniük és kezelniük. A derülátó forgatókönyv szerint az ELTE Társadalomtudományi Kara alkalmas lesz arra húsz év múlva, 2043-ban, hogy a világ megértéséhez és a társadalmi problémák kezeléséhez nélkülözhetetlen szellemi eszközöket adjon át a felnőttkorba akkoriban belépő, fiatalabb nemzedékeknek. Azt remélem, hogy így is lesz.