TáTK 20 Visszapillantó – Papp Richárddal
Hogyan fejeznéd be a mondatot? Amikor 2003 nyarán a TáTK megalakult, akkor én éppen…
Szeptemberben született a második gyerekem, Dávid, úgyhogy 2003 nyarán szülőként azzal voltunk elfoglalva az akkori feleségemmel, hogy felkészüljünk arra, hogy már két gyerek lesz. Ráadásul abban az évben is voltam terepen nyáron, a Vajdaságban végeztem egy kutatást vallás és etnicitás kérdésköréről.
Egy nagyon fontos dolog volt még akkor. Ha jól emlékszem, 2003-tól kezdtem el A kultúra arcait tanítani, tehát akkor ez az órám is éppen 20 éves. Illetve már előtte is ment a kulturális antropológia szakon, de csak akkor kezdtem el én tanítani, és nagyon élveztem azokra az órákra készülni. A mai napig ez a kedvenc órám, tehát még 20 év alatt sem égtem ki belőle. :)
Volt akkoriban valami várakozás a kulturális antropológia szakon azzal kapcsolatban, hogy megalakul a TáTK?
Hajjaj, persze, nagyon vártuk! Abban az időszakban a Kulturális Antropológia Tanszéknek már mind a szakmai, mind az emberi, mind az intézményes kapcsolatai erősen kötődtek az éppen szerveződő Társadalomtudományi Karhoz. Úgy éreztük, hogy jól meg tudjuk érteni magunkat a formálódó TáTK oktatóival, kutatóival, ezért kifejezetten vártuk a karrá alakulást. A Kulturális Antropológia Tanszék életében ez minden szempontból az egyik legnagyobb pozitív történés volt.
Persze, speciális helyzet volt, hogy helyileg még a Kecskeméti utcában maradtunk egy ideig, és Székelyi Marinak dékánhelyettesként mindig „meg kellett látogatni” minket, meg nekünk is be kellett járogatni ide, a Lágymányosi Campusra, de ez nem volt akkora probléma. Inkább ahhoz kellett hozzászokni a költözés után, hogy ez az épület teljesen más, mint a Kecskeméti utcai volt. Ott olyanok voltunk, mint egy kis lakásban egy külön kis család, és még egy kicsit reménykedtünk abban, hogy a Lágymányosi Campus az óriási méreteivel csak egy átmeneti állomás lesz egy emberbarátabb helyszín felé.
Miben hasonlítotok egymáshoz a legjobban, te és ez a kar?
Nekem mindig is nagyon tetszett a Kar együttgondolkodásra, partnerségre építő filozófiája, amit folyamatosan hangsúlyoztak a dékánok. Én Tausz Katus dékánságának az idejétől lettem benne intenzívebben a Kar életében – előtte tanársegédként még nem nagyon voltam képben… De amint bekerültem a Kari Tanácsba, és személyesen kapcsolatba kerültem azokkal, akik ezt a Kart irányították, nagyon tetszett, hogy mindannyian (Tausz Katalin, Juhász Gábor, aztán Prónai Csaba) azt hangsúlyozták, ami az én tanítási filozófiám is: hogy ez a Kar nem a tanár és tanár, tanár és diák közötti éles, kemény hierarchiára épülő, számonkérő intézményrendszer, hanem az a cél, hogy szakmailag igényesek legyünk, a tudományos kritériumok átadódjanak és számonkérődjenek, de mindez úgy történjen, hogy a tanárok egymást és a diákokat is – legyenek akár doktoranduszok, akár mester- vagy alapképzésen tanulók – partnerként kezelik. Tehát a legfontosabb irány a Kar tudományos és oktatási elképzelésében az, hogy a tanárok közösen gondolkozzanak a diákokkal, a diákokat és egymást is(!) inspirálják. Vagyis nem arra van szükség, hogy igazságtalanul és gyomorgörcsöt okozva beszámoltassák a diákokat, hanem arra, hogy egymásra kölcsönösen nyitottan tudjanak együttgondolkozni. Ezt én is pont így gondoltam, ezt képviseltem, ezért tetszett nagyon.
Azt is fontosnak tartom, hogy az ember ezt ténylegesen csinálja is. Nekem olyan tanáraim voltak, mint Boglár Lajos, A. Gergely András, Csepeli György, akiktől én is ezt tanultam. Ők soha nem kezeltek alsóbbrendűként, hanem mindig szívesen átadták a gondolataikat, és mindig kíváncsiak voltak az én gondolataimra. Én ezt tanultam, ezt láttam, ezt vittem tovább. A mai napig azt gondolom, hogy diák és tanár között annyi a különbség, hogy nyilván a tanár többet tud az elméletekről, több módszertani tapasztalata van, hiszen már régebb óta csinálja ezt a szakmát. De ez nem esszenciális különbség. Ha a diák is tudományos pályára megy, akkor ugyanígy tapasztalni fog egy csomó mindent, ugyanígy fel lesz vértezve elmélettel. Tehát totálisan egyenrangúak vagyunk; annyi a különbség, hogy nekem vannak olyan tapasztalataim, amiket át tudok adni nekik. És tudom, hogy ez egy közhely, de valóban így van: legalább annyit tanulok a diákjaimtól, mint amennyit tanítok nekik.
Itt van például most egy Visegrad Fund projekt a holokauszt transzgenerációs emlékezetéről. Kik vannak benne? Én vagyok a kutatás vezetője, de közben együtt megyünk terepre, együtt gondolkodunk Csepeli Györggyel, aki annak idején a tanszékvezetőm volt(!). Tehát együtt kutat az egyetemi tanár, a docens, és közben bevonódnak a projektbe doktoranduszok, mesterszakos és alapszakos hallgatók, diákok a magyar és az angol képzési programokról is. Terepen dolgozva és az értelmezésben is könnyen együtt tudunk működni, és mindenki nagyon élvezi.
Be tudnál mutatni nekem egy TáTK-s szokást vagy hagyományt az elmúlt 20 évből, ami kedves neked?
A Kulcskérdések a társadalomkutatásban konferenciákat nagyon szerettem, azokat újra kellene pörgetni. Nekünk annak idején Bíró Judittal az volt az elképzelésünk, hogy a diákokat és a tanárokat is bevonjuk az előadásokba és a workshopokba. Ez is egy jó lehetőség lenne a különböző témakörökben való együttgondolkozásra évről évre.
És persze a Mikulás-ünnepségeket is nagyon szerettem. Baromi jó volt, hogy hozták a tanárok a gyerekeiket és az unokáikat ebbe az antropológiai ihletésű buliba, amin évente tudtak egymással találkozni. 8–10 évig biztos én voltam a Mikulás, és mindig más kultúrából jött a Mikulás. Az indiai Mikulás például nagyon tetszett, ott nagyon jól szórakoztunk, de volt például latin-amerikai Mikulás is, amikor a kukorica mitológiájának a megszületését és a Spanyolországba kerülését jártuk körül. Ezen az ünnepségen megjelent Mexikó, Peru, Brazília kultúrája is, szóval nagyon sokszínű volt. De mindegyik jó volt. Ez úgy működik, hogy kitalálnak az antropológusok egy témát, leülünk, és hetekig agyalunk rajta. Kitaláljuk a jelmezeket, a sztorit, a gyerekeknek a feladatokat. Volt, hogy hajnalig gondolkoztunk rajta a kollégákkal, és mindenki nagyon élvezte, hogy ezen a projekten dolgozhat. A Tanszék és a Kar életében is nagyon fontosak voltak ezek a Covid előtt. Vissza kell hozni a Mikulást!
Nyilván vannak olyan kurzusok, amelyeket megtartani inkább munka, és vannak olyanok, amelyeket tömény élvezet. Mondanál olyan órákat a TáTK és a te közös történetedből, amelyeket nagyon-nagyon szerettél?
Mindegyiket nagyon szeretem, és ez tényleg nem kamu. Ami nagyon vicces, hogy pont olyan órákat tartok, vagy olyanokat is, amiket nagyon szerettem, amikor diák voltam. Például a már említett A kultúra arcait Boglár Lajos tartotta, és nagyon örülök, hogy én vihetem tovább. Ez most hivatalosan egy szociológia BA-s óra, de bárki fölveheti. A lényege az, hogy különböző kulturális példákon keresztül olyan témakörökről beszélünk, mint a vallás, etnicitás, nacionalizmus, gazdaság és a gazdagság, mítoszok és modern mítoszok, művészet és szépség, test és lélek különböző kulturális jelentései. Nagyon izgalmas dolgok. Ez az az óra az alapképzésen, amikor egy ilyen értelmező, antropológiai ismeretterjesztést lehet adni a diákoknak, és ez elindíthat egy új fókuszt a gondolkodásukban. Úgy látom, hogy ez nagyon működik. Az egész óra egy értelmező rácsodálkozás egy csomó olyan dologra a világban, amit evidensnek veszünk, azt gondoljuk, hogy mindenhol úgy van, például a szépség fogalma, vagy, hogy ki normális, ki nem normális. A különböző kulturális kontextusokban mélyfúrásszerűen, esettanulmányszerűen belenézünk ezekbe a kérdésekbe, és ezek kapcsán rácsodálkozhatunk arra, hogy úgy vagyunk ugyanolyanok – mint emberek –, hogy különbözőek vagyunk. És a különbözőség felismerésén keresztül jutunk végül odáig, hogy mind ugyanolyanok vagyunk, csak másképp. Ez szerintem egy nagyon szép dolog.
De nagyon szeretem a vallásantropológia órákat is, mert ott a kis network-ömet használva viszem látogatni a diákokat különböző vallási és magukat spirituálisnak definiáló közösségekbe. Ez azért nagyon jó, mert így a diákok nem csak az iskolapadban vagy olvasmányokon keresztül találkoznak más kultúrákkal, hanem személyesen gyűjtenek tapasztalatokat.
Aztán nagyon szeretem a módszertant. Például amikor az angol nyelvű módszertani órán van egy szimbólumelemzés gyakorlat, és Brazíliától Mongóliáig más-más kultúrákból jövő emberek különbözőképpen elemzik azoknak szimbólumoknak a jelentését, amik az ő kultúrájukban izgalmasak és meghatározóak, az már önmagában egy csodálatos antropológiai élmény.
De nyilván szeretem a többi órámat is. Most Sükösd Anikóval elkezdtünk egy szabadon választható órát tartani a BA-seknek a kelet-közép-európai zsidóságról, ami folytatódni is fog. Már nagyon régóta vártam azt, hogy legyen egy órám, amikor csak a zsidó kultúrát dolgozzuk föl antropológiai szempontból a diákokkal, és ez most nagyon inspiráló.
Képzeld el, hogy éppen most vagy a TáTK végzős hallgatója. Milyen szakra járnál most, és miből írnád a szakdolgozatodat?
Biztos, hogy kulturális antropológia mesterszakra járnék, és valami zsidósággal kapcsolatos dolgot kutatnék most is. Viszont, ha mondjuk a holokauszt-emlékezetről írnék, akkor most minden olyan tanárhoz bejárnék, aki a különböző szakokon ezzel foglalkozik. Az mondjuk tökjó lenne, ha most a Vajda Juli óráira járhatnék.
Ha az optimista verziót kérem tőled, akkor mit mondanál, milyen lesz a TáTK 20 év múlva?
Az álmaimat és a vágyaimat is mondhatom? Nagyon szeretném, ha addigra már lenne kulturális antropológia BA képzés magyarul is, angolul is. Elindulna, és 20 év múlva már Közép-Európa egyik legjobb doktori képzése lenne az angol nyelvű Interdiszciplináris társadalomkutatások PhD program. Prónai Csabával régóta egy álmunk az is, hogy legyen egy olyan doktori program, ami összefogja a régészeket, a nyelvészeket, a pszichológusokat, a kulturális antropológusokat, a fizikai antropológusokat egy ilyen holisztikusabb, amerikai típusú, karok közötti képzésként. És hát az is egy ilyen álom, hogy csinálhatnánk a Karon egy Memory Studies Research Master képzést. És 20 év múlva nyilván sokkal több nemzetközi kapcsolatunk lenne, és hatalmas nemzetközi konferenciákat szerveznénk a Karon.
Mire vagy a legbüszkébb azok közül a dolgok közül, amelyek a TáTK-n nélküled nem, vagy legalábbis nem pontosan így jöttek volna létre?
Arra, hogy a Kulturális Antropológia Tanszéken a képzés olyan, amilyen: a diákokkal egyszerre kollegiális, rendszeres és tulajdonképpen baráti a kapcsolat. A diákok érzik, hogy szabadok lehetnek – inspirálódhatnak, felszabadultan kutathatnak, szabadon megoszthatják a tanáraikkal és egymással a gondolataikat és a nehézségeiket is. Arra vagyok büszke, hogy van élet a Tanszéken az oktatáson túl is. Tudom, hogy ez nem minden tanárnak tetszik, mert sokan úgy gondolják, hogy a diák nem lehet a barátod. Én azt gondolom, hogy a barátságok a diákok között és a tanárokkal nálunk egyáltalán nem negatívak; nincs arról szó, hogy emiatt ők nem vennék komolyan, amit csinálnak. Inkább pont az ellenkezőjét látom, sokkal komolyabban veszik! Törődünk velük, ezt érzik. Felszabadultak, nem félnek a tanároktól, és ettől sokkal komolyabban veszik az órákat és a kutatásaikat. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy azokat a végzett diákjainkat, akiket tényleg vonz a tudományos pálya, bármelyik doktori képzésen megtalálhatod Chilétől az USA-n át a különböző európai egyetemekig, és persze Magyarországon is. PhD programokra járnak, és jók.
Egyébként a tanulási módszereket tekintve a világ is egyre inkább afelé megy, hogy a diák érezze magát szabadon és biztonságban egy baráti és befogadó, családias légkörben az általános iskolától a középiskoláig, és azt gondolom, hogy ez az egyetemen is működik. Talán erre vagyok a legbüszkébb, és persze azokra a nálunk végzett diákokra, akik aztán önállóan megállják a helyüket, és publikálnak, kutatnak, inspirálódnak. És amikor a külföldre költözők visszajönnek Magyarországra, akkor mindig eljönnek azokra a helyekre, összejövetelekre, ahol éppen vagyunk, nem szakadnak el teljesen tőlünk. Hogy egy példát is meséljek, a nálunk végzett Almási-Szabó Lili most a Pontificia Universidad Católica de Chile PhD képzésének a diákja, és már közös kutatást szervezünk, hogy összekapcsolódhasson a két intézmény, ők és mi. Ilyen személyes kapcsolatoknak köszönhetően telnek meg élettel az Erasmus programok is. Szóval talán erre vagyok a legbüszkébb, hogy a Boglár-iskolát, az ő elképzelését a kölcsönösségről – amiben tanultam, felnőttem, és amivel tudtam azonosulni – tovább tudjuk vinni, és működik.
Szerinted hogyan tudnak pozitív változást hozni a TáTK-n tanult hallgatók a világba?
Azzal, hogy ha azt viszik magukkal, hogy fontosabbak a kérdések, mint a válaszok, és minden általánosítást, legyen az tudományos, társadalmi, politikai vagy bármilyen, érdemes közelebbről megnézni, mögé nézni, megkérdőjelezni. Ha kritikus, de megértésre törekvő, aktív és cselekvő emberek jönnek ki a Karról – legyenek ők aztán a társadalom bármelyik területén megtalálhatóak –, az már nagyon jó, mert az értelmező, érzékeny, kritikus és önkritikus, „kérdező” tudásra szükség van a társadalom minden szegletében. Ennek köszönhetően úgy járulhatunk hozzá egy élhetőbb társadalom létrejöttéhez, hogy egyre többen leszünk, akik azt képviseljük, hogy az értő tudással egymás különbözőségeinek és azonosságainak a megértésére kell törekednünk, mert ez vezethet talán egy olyan békésebb világhoz, amelyben romantikusan, olykor Don Quijote-szerűen tudunk munkálkodni. Akármilyen, és akármerre megy is a világ, akkor is ez lehet az egyetlen, vagy az egyik legfontosabb garancia arra, hogy maradjanak jó dolgok a világon. Ha a diákjaink ezt a gondolkodásmódot viszik tovább bárhol, az már egy nagy eredmény.