Alkotmányos demokrácia: kihívások és megoldások

A konferenciát Szabari Veronika, az ELTE Társadalomtudományi Kar általános és tudományos ügyekért felelős dékánhelyettese nyitotta meg, aki Arató András tudományos életútjának méltatását követően megtisztelőnek nevezte, hogy a megkerülhetetlen munkássággal bíró társadalomkutató immár hivatalosan is kapcsolódik a Karhoz.

A jelenlévőket ezután Örkény Antal, az ELTE Társadalomtudományi Karának professor emeritusa is köszöntötte. Beszédében hangsúlyozta, hogy Arató András a rendszerváltás idején jelentős szerepet játszott a kelet-európai demokratikus átalakulás elemzésében, és azóta is érdeklődéssel fordul a térség felé. Megállapításai Örkény szerint egyfajta tükörként emlékeztetnek arra, honnan indultak ezek az országok, és hogyan kell demokráciát építeni. „Kiegyensúlyozott, érdeklődő, odafigyelő intellektuális kisugárzása segít a dolgok jobb átlátásában” – tette hozzá a friss díszdoktorról, akivel a koronavírus-járvány alatt a populizmus elméletéről és történetéről tartottak közös online kurzust a TáTK doktori hallgatóinak.

A Civil társadalom c. kerekasztal-beszélgetést az ELTE TáTK Szociológia Tanszék adjunktusa, Gerő Márton vezette fel szekcióvezetőként. Elmondta, hogy Arató András, Jürgen Habermas nyomdokain haladva, de az ő életvilág-elméletét továbbgondolva dolgozta ki a civil társadalomra vonatkozó elgondolását. Nem nyugati elméleteket alkalmazott a közép-európai civil mozgalmakra, hanem a közép-európai történések által inspirálva a civil szférát alkalmasnak tekintette a demokratikus deficit ellensúlyozására, valamint arra, hogy hozzáférést nyújtson a társadalom „mélyrétegeihez”. Gerő Márton hozzátette, mivel a civil szerveződések helyzete folyamatos változásban van, ezért érdemes szakaszokra osztva elemezni a társadalomban betöltött szerepüket, működésmódjukat.

A kerekasztal résztvevői – Arapovics Mária, Greskovits Béla, Nizák Péter és Vajda Róza – felidézték a rendszerváltás utáni éveket, amikor a „civil” szónak még egyértelműen pozitív jelentése volt a közéletben („civil kurázsi”), és nagy várakozás volt azzal kapcsolatban, hogy a civil szervezetek hogyan tudnak hozzájárulni a társadalom jobbá tételéhez, a demokrácia építéséhez. Ugyanakkor – mint azt Vajda Róza kiemelte – már a ’90-es években is látszott, hogy minden várakozásnak egyszerre nem lehet majd megfelelni, a civil társadalomtól elvárt szerepek (tartsa féken az államot a kritikáival, de egyben legyen is annak segítséget adó jobbkeze) már akkor is ellentmondásba kerültek egymással. A kerekasztal résztvevői egyetértettek abban, hogy az utóbbi években definíciós kihívásokat okoz azoknak a – magukra civilként hivatkozó, és a magyar jog szerint civilnek tekinthető – szervezeteknek a megjelenése, melyek a „civilség” klasszikus kritériumai közül (alulról szerveződés, demokratikus működés, közjóért való tevékenykedés stb.) nem mindegyiknek felelnek meg, ettől függetlenül a civil szférát érintő tudományos vizsgálatokba fontos bevonni őket (eklektikus megközelítés). A gyakorlati szakemberként nyilatkozó Nizák Péter szerint „civil öntudat” nemigen létezik már, helyét átvette a politikai preferencia szerinti identitás. Greskovics Béla arról beszélt, hogy Arató András elmélete továbbra is friss és releváns a civil társadalomnak az állammal, a demokratikus társadalommal és a politikai pártokkal szemben fennálló viszonyát tekintve is. Hangsúlyozta, hogy a demokratikus intézmények kiüresítése és az állampolgári részvétel csökkenése, valamint az autokratizálódás nem feltétlenül jár kéz a kézben. Bármilyen kombináció előfordulhat, és elő is fordult már Kelet-Európában (passzív autokrácia/demokrácia, de ezek ellentétje is: aktív autokrácia/demokrácia). Arapovics Mária kiemelte, óriási szükség van a civil szervezetekre ahhoz, hogy az emberek ne magányosodjanak el, és kiemelten fontos lenne a szolgáltatói feladatokat magukra vállaló civil szervezetek támogatása, mert a kiégés jelei érződnek a szektoron. A kerekasztal-beszélgetés végén Arató András úgy fogalmazott reflexiójában, hogy a civil társadalom nyilvánvalóan jelentős átalakuláson megy át, és az is lehetséges, hogy teljesen újfajta jellegű szerveződések lépnek majd a helyébe.

A konferencia következő, A demokrácia kísérletei c. szekcióját Bruszt László és Radnóti Sándor köszöntői nyitották. Mindketten kiemelték, hogy Arató András neve nemcsak a társadalomelmélet, hanem a nyilvánosság, a civil társadalom és a demokrácia értékeinek képviseletében is meghatározó. Szakmai életútját és gondolkodásmódját azok a hidak jellemzik, amelyeket tudományterületek, földrajzi régiók és eltérő keretekben gondolkodó emberek között épít. Radnóti Sándor, akivel a Lukács-iskola köré szerveződő budapesti értelmiségi körben kezdődött ismeretségük a 70-es években, kiemelte: Arató más pályán mozog ugyan, de tudományos gondolkodásuk közös alapértékeinek köszönhetően mély világnézeti barátság alakult közöttük, amely a neomarxizmustól indulva a demokrácia, a civil társadalom és az alkotmányosság alapértékeihez vezetett. Bruszt László szerint, aki több mint 40 éve ismeri őt New Yorkból, Arató már a 80-as években a The New School for Social Research pezsgő intellektuális közegének aktív formálója volt: egy olyan elméleti szintetizáló, aki képes volt különböző gondolkodási hagyományokat összekapcsolni.

Arató András röviden reagált Radnóti Sándor és Bruszt László köszöntőire, valamint méltatta Kovács Kriszta konferenciaszervezői munkáját. Díszdoktori előadásában a demokratikus fejlődés ethoszát vizsgálta széles történelmi és empirikus keretben. Arató András elutasította az egyenes vonalú fejlődés optimizmusát, helyette parabolikus, majd  ciklikus mozgásról beszélt. Ha egy rendszer csupán a demokrácia parabolája, akkor nyilvánvalóan maradnak olyan elemek, amelyek köré ellenállás, tiltakozás szervezhető. Ha viszont ciklusként tekintünk a demokrácia és a parancsuralmi rendszerek váltakozására, akkor a kérdés az, hogy hol a mélypont. A politikai demokrácia, a kapitalizmus, valamint a parancsuralmi rendszerek kibékíthetetlensége természetszerűen, ciklikusan konfliktusokhoz vezet, melyek feloldásához – meglátása szerint – két út vezethet: a bonapartizmus vagy a szociáldemokrácia. A populista mobilizáció viszont a szociáldemokráciát kiüresíti, míg a bonapartista/kultuszvezérelt rendszerekben a hatalmi kör lassú kiterjesztéséhez vezet, ami végső soron a rendszert konzerválja, parabolikus utat hagyva a (valós vagy látens) önkorrekcióra. Mindezekből, Arató András szerint következik, hogy: „a politikai társadalom időszakát a civil társadalom órái követhetik.”

Arató gondolataira reflektáló előadásában Wessely Anna művészettörténeti és ikonográfiai keretben vizsgálta a politikai rendszerek – különösképpen a demokrácia – figuratív ábrázolásának alakulását. A demokrácia leképzését célzó képi metaforák – vélte Wessely Anna –, bár visszatükrözik a keletkezés korának politikai rendszerekhez fűződő attitűdjeit, de nem képesek a lényeget megragadó figuratív absztrakcióra. Wessely Anna kiemelte, hogy a demokrácia–autokratizmus tengelyen parabolisztikusan váltakozó politikai–társadalmi valóság a visszacsúszás pontján kínálhat lehetőséget a konszenzusra.

Tóth Gábor Attila referátumában kiemelte, két kérdésben van vitájuk Arató Andrással, a nemdemokratikus rendszer leírásában és a rendszer megváltoztatása lehetőségének értékelésében. Az előbbire fókuszálva Tóth Gábor Attila elmondta, a modern zsarnokság a törvényesség látszatával működik: a jog, amely eredetileg a szabadság védelmét szolgálná, így az elnyomás eszközévé válik. Az elnyomás – magyarázta – gyakran úgy tesz, mintha az elnyomottak érdekében cselekedne, miközben a méltóság, a szabadság és egyenlőség ellensége. A modern autokrácia kétarcú: miközben innovatív, hiszen a demokratikus látszatot keltő mechanizmusokat alkalmaz, valójában a népre és szuverenitásra hivatkozva él vissza hatalmával. Ez a kétarcúság viszont azt is jelenti, marad formális lehetőség a legális változtatásra.

Szijártó Imre előadásában a ciklikusság jelenségét vizsgálta a tervgazdálkodó Magyarország és a piacosodó Kína példáján keresztül. Véleménye szerint a politikai rendszerek alakulásában (vagy éppen stagnálásában) érzékelhető egy ok-okozati ciklikus dinamika, ami ellentmond a linearitás elvének és felveti a regresszív linearitás lehetőségét. Szíjártó továbbá egyetért Aratóval abban, hogy a civil társadalom expanziója kikerülhetetlen, azonban ezt heterogén – helyi, identitás vagy szakmai stb. alapon – formálódó enklávék szintjén látja elképzelhetőnek a kortárs társadalomban.

A következő kerekasztalbeszélgetés az alkotmányos helyreállításról szólt. Kovács Kriszta, a panel moderátora először röviden felvázolta azt a 2021 körül kezdődő vitát, amely a magyar alkotmányos helyreállítás lehetséges lépéseiről zajlott egy olyan elképzelt szituációban, ahol egy részben szabad, de biztosan nem fair választás a demokrácia iránt elkötelezett erők szűk győzelmét hozza. Arató András akkor úgy érvelt, hogy egyfelől az egyszerű parlamenti többség csak az egyszerű többséghez kötött törvények elfogadásához használható, másfelől viszont szükségesnek tartotta egy, az alkotmányozás szabályait kidolgozó kerekasztal létrejöttét. A beszélgetés résztvevői, Halmai Gábor, Kovács Ágnes, Miklósi Zoltán és Szűcs-Zágoni Zoltán Gábor a politikai filozófia, a politikatudomány, a jogelmélet és az alkotmányjog szempontjait ütköztették, miközben értékelték e közelmúltban lefolytatott vitát.  Sokak szerint alkotmányos helyreállítás csupán a legalizmus, vagyis az alaptörvény által szabott keretek között történhet meg. Azonban Halmai Gábor és Miklósi Zoltán szerint a demokratikus intézmények leépítésére tett kísérlet delegitimálhat egy politikai erőt, ami – radikális értelemben – megváltoztathatja a helyreállítás szabályait. Miklósi Zoltán azt a kérdést vizsgálva, hogy egy autokrácia eljárási szabályai morális értelemben kötelezőek-e, megállapította, hogy az autokratikus jognak nincs a tartalmától független autoritása. Mégis indokolt az önkorlátozás: az autokratikus szabályok megsértése csak akkor indokolható, ha azt a demokrácia helyreállítása szükségessé teszi. Halmai Gábor szerint ekkor kifejezetten szükséges érvényesíteni az arányosság és részvételiség elvét. Kovács Ágnes kiemelte, hogy a bármilyen célú alkotmányigazítás és intézményátalakítás de jure nem jelent legitimitási töréspontot, ha azt empirikusan is bizonyítható módon felhatalmazott erő végzi, ugyanakkor a politikai körülmények a legalitást is zárójelbe tehetik. Szűcs-Zágoni Zoltán Gábor szerint a helyreállítással kapcsolatos kérdésekre gyakorlati válaszokat adni csakis az aktuális – azaz nem projekciókon alapuló – politikai, társadalmi és gazdasági helyzet ismeretében lehetséges. A panel lezárásaként Arató András reflektált az elhangzottakra, és a korábban általa megfogalmazottaktól eltérően hangsúlyozta, hogy a legitimitás nem egyenlő a legalitással.

A konferencia második napjának angol nyelven folyó programját Halmai Gábor, az ELTE Társadalomtudományi Kar professor emeritusa nyitotta meg a Populist Challenges c. szekció vezetőjeként, rögtön kiemelve, hogy bár néhány kutató azonosítani tud pozitív elemeket a populizmus megjelenésében, mint például Arató András, szerinte a populizmus, definíciójából adódóan veszélyes a demokráciára nézve, és a politikusok azt sok esetben hatalomszerzési, illetve -megtartási céljaik elfedésére használják.

A szekció első felében Ertug Tombus, Laclau és Arató elméleti kereteit továbbgondolva azzal a kérdéssel foglalkozott, ki számít egyáltalán populistának. Megközelítése szerint a populista diskurzus használata nem elégséges feltétel, az igazi populista politikai erő mögött már egy politikai stratégiának is kell állnia. Populista pedig egyetlen politikai vezetés sem maradhat, ez ugyanis egy átmeneti állapot, amely vagy egy autoriter rendszerhez vezet el, vagy esetleg vissza a demokráciához.

Paul Blokker előadásában szintén hangsúlyozta, hogy a populizmus különböző szakaszokból áll, és társadalmi mozgalomból – a politikai hatalom fokozatos megszerzésén keresztül – végül autoriter rezsimmé válhat. Paul Blokker azonban azt is kulcsfontosságúnak érzi, hogy a populizmus definíciójába beépüljön annak kritikai attitűdje a liberális demokrácia felé, és a kutatók is tanulmányozzák ez utóbbi berendezkedés hátrányait (például a pluralizmusból fakadó kihívásokat), és azt, hogy vajon szüksége van-e a liberális demokráciának illiberális eszközökre (lásd pl. önvédő jogállami vagy más néven militáns demokrácia eszközei) saját maga védelmére.

A szekció első felét Ujlaki Anna zárta, előadásában azt mutatta be, hogy a mesterséges intelligencia (AI) megjelenése és elterjedése milyen módokon befolyásolhatja a jövőben a politikát. Az AI előnye lehetne, ha olyan javaslatokat tudna kidolgozni, melyek az egyes érdekcsoportok igényei fölött állva szolgálnák a közjót. Veszélyes lehet azonban, ha populista politikai erők megfigyelési vagy dezinformációs célokra használják fel.

A szekció második felében Daniele Stasi tovább elemezte a populizmus mint ideológia jellemzőit, kiemelve, hogy az szembefordul a modernitás lényegének tekintett szekularizációval és joguralommal és gyanakvással szemléli a tudományos eredményeket – ezzel egyfajta premodern szemléletbe ágyazza elitellenes nézeteit.

Turai Katalin azzal a kérdéssel foglalkozott előadásában, hogy meg lehet-e védeni a demokráciát saját maga felszámolásától, vagyis a militáns demokrácia eszközei hatékonyak lehetnek-e kritikus történelmi időszakokban a demokrácia megőrzéséhez. Turai a két világháború közötti román helyzetet elemezve elmondta, hogy az új alkotmányt és a demokratikus berendezkedést ellenző szervezeteket például nem sikerült a jog eszközeivel féken tartani.

Fabio Gentile szintén történelmi témájú előadásában megismertette a közönséget Getúlio Vargas politikai tevékenységével, és rámutatott, hogy milyen összetett volt a szerepe, hiszen diktátora és megválasztott elnöke is volt Brazíliának, és intézkedései az ország modernizációját is segítették.

A délelőtti előadásokkal kapcsolatban Arató András megjegyezte, valóban nehéz különbséget tenni „jó” és „rossz” vezetők között, és sokszor azt sem látni előre, kiből lesz egyszer autoriter vezető. A populizmus egyik lehetséges eredője az is lehet – jegyezte meg –, hogy Kelet-Európában 1989 után már nem voltak elfogadhatóak a fasizmus és a radikális szocializmus válaszai a társadalmi problémákra, azonban a demokrácia sem tökéletes, így a populizmus a demokrácia kritikájaként a szélsőségesebb eszmék helyettesítőjévé válhatott. A militáns demokrácia azonban Arató szerint nem biztos, hogy megfelelő válasz a problémákra. Az elnyomás és az erőszak csak újabb gondokat eredményez.

A délutáni The European Response to Populist Challenges c. szekció első felét Salát Orsolya nyitotta meg, három „Andrást” konferálva fel, akik a díszdoktorrá avatott (negyedik) Andrásnak adnak elő.

Bozóki András előadásában a jelenlegi magyar politikai berendezkedésről beszélt, kiemelve, hogy rengeteg kutató próbálkozott már ennek az elnevezésével, és mindegyikük azt próbálta megragadni, hogy hol helyezkedik el az ország a demokrácia és az autokrácia közötti vonalon. A 2010 utáni időszakról elmondta, szerinte 2015/16 tájékán volt egy jelentős politikai fordulat, ami után erősebb állami kontroll alá került a kultúra és a gazdaság.

Andrew Ryder bevezetőjében sorra vette Európa elmúlt évekbeli kihívásait (a gazdasági világválság és a macho populizmus előretörése, a COVID és a posztigazság korszaka), azonban úgy vélte, hogy a jövőben újra előtérbe kerülhetnek a szociálpolitikai kérdések az EU-ban, pozitív példaként említve a legújabb romastratégiai keret konkrétumait.

Andrzej Schultz arról beszélt előadásában, hogy az Európai Uniónak feladata megvédeni az európai értékeket a populizmustól, illetve fellépni az olyan nemzeti szabályozás ellen, amely nem kompatibilis az EU-s és a nemzetközi joggal. Álláspontja szerint az erre a célra létrehozott mechanizmusok ugyan nem elég gyorsak, de ettől még működnek.

A szekció második felét Eugenio Zaniboni vezette.

Şebnem Dogandemir előadásában a populizmus ellentmondásaira hívta fel a figyelmet. A populista politikusok arra hivatkoznak, hogy a régi politikai elit nem veszi figyelembe a nép igényeit, és elszakadt az egyszerű emberek valóságától. Ez az érvelés azonban a népet egységesnek tekinti, és elfeledkezik a sokszínűségről és az emberek közötti igazságtalan egyenlőtlenségekről, nem kínálva fel ezek kezelésére hosszútávú stratégiát. Hasonlóképpen, a közvetlen demokrácia (pl. igen/nem referendumok) megvalósítása általában abban merül ki, hogy túlzottan leegyszerűsítenek komplex társadalmi kérdéseket.

Giuseppe Foglio a populizmus és az autoriter liberalizmus kapcsolatát elemezte előadásában, és kitért Carl Schmitt német filozófus munkásságára és ellentmondásos szerepére a történelemben. Foglio kutatási területe a II. világháború előtti Németország, és azok a kísérletek (például Franz von Papené), melyeket a ‘30-as években Hitler kontroll alatt tartására tettek a politikában.

A konferencia utolsó előadása végül ismét az aktuális fejleményekre irányította a fókuszt. Rusudan Margiani a grúz/georgiai politikai helyzetet világította meg prezentációjával. Az országban több, mint fél éve folynak tüntetések a kormány ellen, mivel a tüntetők úgy érzik, hogy az letért az Európa felé vezető útról és Oroszország felé orientálódik. Rusudan Margiani kutatásában az ellenzék szándékait átkeretező politikai kommunikációt és a tiltakozások jellegzetességeit elemezte.

A konferencia zárásaként Arató András megköszönte a tartalmas és gondolatébresztő előadásokat és az aktív részvételt a közönségnek. Andrew Ryder pedig elismerését fejezte ki az ELTE TáTK szervezői csapatának – köztük az oktatástámogató munkatársaknak is – erőfeszítéseikért.