Interjú Örkény Antallal a kisebbségpolitikáról

A kilencvenes évek elején alapította a máig egyedülálló kisebbségpolitika szakot, oktatói munkája mellett számos nemzetközi kutatást vezetett. Örkény Antallal, a TáTK Kisebbségszociológia Tanszék egyetemi tanárával Közép-Európa sokszínűségéről, közös problémáiról és a visegrádi országokról beszélgetett az elte.hu.

Hogyan emlékszik vissza az itt eltöltött oktatói évtizedekre, milyen fontos állomásokat emelne ki?
Magyar szakra nem vettek fel, és ezt nagyon jól is tették: történelem-népművelés és szociológia szakon végeztem. Az egyetem elvégzése után szinte azonnal elkezdtem tanítani, fantasztikus élmény és igazi szellemi kihívás volt hirtelen átállni a katedra másik oldalára. Az évek múlásával a tanár-diák közötti generációs különbség egyre nagyobb lett, de van, ami nem változott: az egész szakmai életpályámon a diákokkal való kapcsolatomat tartom a legértékesebbnek. A mai napig rendkívül inspirálnak a hallgatóim, úgy is mondhatom, hogy nem hagynak megnyugodni – ez az értelme annak, hogy 1978 óta itt vagyok, ugyanolyan érzés most belépni a tanterembe, mint harminchét évvel ezelőtt.

A tanítás adta állandóság mellett pályámon az igazi fordulópontot a rendszerváltás jelentette, talán nemcsak számomra: újra kellett gondolnunk – főleg a társadalomtudományokban – hogy mit szeretnénk csinálni, hiszen teljesen megváltozott az a tér, amelyben éltünk. A mi országunk politikailag elzárt, de kulturálisan rendkívül heterogén világ volt, tele számos kisebbségi és többségi relációval. Csepeli György kollégámmal együtt úgy gondoltuk, hogy Közép-Európa sokszínűsége borzasztóan érdekelheti a külvilágot, és úgy éreztük, hogy ezen a területen olyan új dialógusokra és kutatásokra nyílnak lehetőségek, amelyek nemzetközi szinten is értelmezhetők és előremutatók. A politikai változásokkal egy időben zajlott le az a fordulat a társadalomtudományokban, amely az egyes emberek identitáskonstrukcióit, etnikai-vallási-kulturális relációit felértékelte, szemben az előtte évtizedekig uralkodó osztályszemlélettel. A mai világ egyik legalapvetőbb kihívása, hogy nem nemzetállami kereteken belül szerveződik, hanem hatalmas mozgás zajlik az emberek és országok között. A migráció gazdasági és szociális konfliktusokat okozhat, megváltoztatja egy adott ország kulturális mintázatait: kulturálisan homogén nemzetállamok egyszerűen már nem létezhetnek napjainkban, ezt nagyon fontos megértenünk.

Az Ön által alapított kisebbségpolitika mesterszak egyedülálló Magyarországon, sokszor a legélesebb helyzetekben alkalmazható, gyakorlati tudást ad az itt végzettek kezébe. Hogyan és mikor döntöttek a szakalapítás mellett?
A ’90-es években még nem volt egyértelmű, hogy kisebbségi kérdésekben a társadalom nemcsak elméleti tudást igényel, hanem rengeteg gyakorlati szakemberre is szükség van. Bár a szociális munkás és a szociálpolitikus szak hagyományosan a Társadalomtudományi Kar meghatározó részét jelenti, de a kulturális szempontú megközelítés – amelyben nyelvek, vallások és identitások ütköznek – még nem képezte a kurrikulum fontos hányadát. Az 1992-ben létrejött Kisebbségszociológia Tanszék alapgondolata a kulturális integráció elősegítése volt: hogyan lehet modern és hatékony integrációt létrehozni egy kulturálisan sokszínű társadalomban? Hogyan oszthatjuk el a rendelkezésre álló erőforrásokat a legigazságosabban? Hogyan lesznek az emberek boldogok és elégedettek ebben a rendszerben, és hogyan tudjuk egymást elfogadni eltérő múltunkkal, gyökereinkkel, identitásainkkal? Fontosnak tartottuk ezeket a kérdéseket, ezért is vágtunk bele a szakalapításba. A kisebbségpolitika mesterszakon évente 12-20 hallgató végez, egy részük külföldön foglalkozik kisebbségi, etnikai és migrációs kérdésekkel, az itthon elhelyezkedők döntő többsége pedig az egyre fontosabb feladatokat ellátó civil szektor munkatársa lesz.

Mégis kissé pesszimistán így nyilatkozott néhány éve: „a társadalomtudományok mára túlságosan elszakadtak tárgyuktól; a felhalmozott tudást nem képesek úgy közvetíteni, hogy az az emberek hasznára is váljon.”
A tudás termelése és a tudás felhasználása a társadalmi térben elszakad egymástól: a társadalomtudományok területén ez drámai probléma. Két kutatásunkat említem, amelyek kifejezetten implikálhattak volna szakpolitikai döntéseket. A Kárpát-projektben többség és kisebbség együttélésével foglalkoztunk hazai, romániai és szlovákiai adatok alapján: egy tisztán társadalomlélektani, szociológiai elemzés során borzasztó fontos dolgokra világítottunk rá, amelyek hozzájárulhattak volna a régió kisebbségpolitikájához, de nem így lett. 1997-ben a hazai rendőrség állományában vizsgáltuk a romákkal kapcsolatos attitűdöket: soha előtte és azóta sem volt hasonló felmérés. A rendőrség, a belügyminisztérium és a Rendőrtiszti Főiskola is érezte a lappangó feszültségeket, de nem tudták megragadni a problémák lényegét. Bár voltak előremutató lépések, a kutatás megállapításai sajnos nem tudtak gyökeret verni az államigazgatásban.

Interetnikus viszonyok a Kárpát-medencében, vagy Etnikai konfliktusok és tolerancia Közép-Európában. A visegrádi országokat érintő közös – társadalmi, gazdasági és szociális – kihívásokkal és lehetőségekkel számos publikációjában foglalkozott. Mennyire működő modell a V4?
A szép idea – azaz hogy Szlovákiát, Lengyelországot, Csehországot és hazánkat egy régióként kezeljék – mögött meghúzódik egy paradox jelenség. Miközben Közép-Európában erősek a történeti, főleg kulturális szálak, a Balti-tengertől függőleges irányban tervezett autópályát gazdasági számítások alapján nem építették meg: talán azért is, mert az észak-déli gazdasági tengely nem annyira jelentős. A visegrádi ideára, kulturális és történelmi mítoszra lehetett volna építeni, de az Európai Unió regionális politikájában ez a reláció nem szerepelt, hiszen tudjuk, hogy az országokon belül jöttek létre régiók, hatékonysági alapon – azaz, hogy az országok minden csücske közeledjen az uniós átlaghoz. Az Unió utóbbi éveiben nem érzékelem, hogy az EU politikusai hangsúlyosan támogatnák a négy ország összekapaszkodását, és az ebből remélt extra profitot.

Érdekes egyébként, hogy néhány éve részt vettünk egy briliáns kutatásban: az Európai Unió határperemét vizsgáltuk, a szomszédsági viszonyokat, a kulturális identitások képződését. Az egész régiót – amely önmagában az EU keleti végeit jelenti – jellemzik kereszteződések, szinte minden szomszédos országban megtalálhatjuk a másik nemzet diaszpóráját. Mi itthon hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy nálunk különleges helyzet van, de látnunk kell, hogy számos országban hasonló helyzetekre keresik a válaszokat, legyen szó lengyelországi ukránokról, vagy ukrajnai lengyelekről. Az akkori projekt folytatásaként Csepeli György professzorral Oroszország és az Európai Unió viszonyával foglalkozunk, a doktori iskola hallgatói is részt vehetnek benne, ez remek, külön öröm.

„Érzékeny volt, felismerte az ellentmondásokat, de volt benne egy humanista értékrend, ami a kisember vergődéséről, nevetségesnek látszó küzdelméről szól. Közben az embert nagyon szerette” – nyilatkozta egy helyen édesapjáról, Örkény Istvánról. Mintha Önt is pályája eleje óta a kisemberek világa érdekelné.
Valóban az örkényi életmű kulcsa ez: az átpolitizált, megosztott, drámai konfliktusokkal terhelt kelet-európai világban a humanizmust és a kiszolgáltatott embereket képviselte, és azt gondolom, hogy ezért is ennyire népszerű máig. A humanitást az abszurd, szatirikus humorral társította, ami talán az egyetlen jó válasz ennek a világnak a túlélésére. A ’70-es évektől a szociológia számomra mást jelentett, más típusú válaszokat adott, mint az irodalom: a szociológia szirénhang volt a mindent átható politika korában, tabukról beszélt, szegénységről, hatalomról, kiszolgáltatottságról, egyenlőtlenségről – ezért is választottam. A mi munkánk lényege, hogy legyünk nagyon kritikusak, ne fogadjuk el az adott körülményeket, tegyünk fel újra és újra kérdéseket, és ez nem változott az elmúlt évtizedekben.

2018.12.01.