„Jelenleg a sport emancipációs lehetőségeit vizsgálom”
Schuller Csaba szociológia mesterszakos, kari TDK-nyertes, szakkollégista hallgatónk az egyike annak a több mint száz roma fiatalnak, akiket a Roma Oktatási Alap is támogatott tanulmányaikban. Az ösztöndíj gálája alkalmából arról mesélt, hogyan vezetett az útja az asztalos szakmunkás bizonyítványtól Afganisztánon át az ELTE Társadalomtudományi Karáig. (fotó: Hajdú D. András)
“Ha nekem 1o évvel ezelőtt valaki azt mondja, hogy itt fogok állni, felvállalva az identitásomat, biztos, hogy kinevetem. Én mindig el tudtam bújni a nevem mögé, ha bármi atrocitás ért, mivel félig sváb vagyok. Édesanyám állami gondozottként nőtt fel, egyedül nevelt fel a bátyámmal kettőnket, egy 28 négyzetméteres lakásban. De nem akarok a sanyarú, Twist Olivér-i gyermekkoromról beszélni, mert gondolom, nagyon sokan vagytok, akik komoly küzdelmeken keresztül értetek ide. Ebből kifolyólag, hogy viszonylag nagy szegénységben nőttem föl, kamaszkoromra elég sok probléma halmozódott föl bennem, ami nem mindig volt kompatibilis az oktatási rendszerrel, így volt lehetőségem Szekszárd számos iskoláját megtekinteni kívülről, belülről. A végén sikerült egy asztalos szakmunkás bizonyítványt szerezni.
Varázslatos karrierlehetőségek álltak előttem, egy vidéki kisvárosban. Lehettem volna árokásó, mezőgazdasági napszámos, különös kötődést érezhettem volna az alkohol iránt, meg elmehettem volna a seregbe. Én a sereget választottam, a sorkatonaság után bent maradtam szerződéses katonának, összesen nyolc évig. Lövészkatona lettem Szolnokon, szolgáltam Afganisztánban is fél évet. Nagyon sokat köszönhetek a seregnek, ott érettségiztem, ott csináltam a nyelvvizsgámat, a seregben is igyekeztem intellektuálisan aktív életet élni, olvasni.
Akkor kezdődött a cigány identitásom megélése. Túlvoltunk akkor egy Olaszliszkán, előttünk volt még egy Veszprém és a romagyilkosságok, a hadsereg pedig a társadalom tükre: ott is nagy volt a feszültség, hihetetlenül dühösek voltak a bajtársaim. Talán ketten voltunk romák a századnál. Egyre többet konfrontálódtam, egyre többet vitatkoztam. Egyre többször álltam oda cigányként, és egyre inkább úgy éreztem, hogy a hadsereg egy olyan kötött pálya, ami számomra nem nyújt megfelelő perspektívát, és az élet más területén hasznosabb emberré válhatok. Jelentkeztem az ELTE-re, először szociális munkás szakra. Dolgoztam intravénás szerhasználókkal, alacsonyküszöbű intézményekben, hajléktalan ellátórendszerben. Aztán később nagyobb struktúrákban kezdtem el gondolkodni, ezért kerültem szociológia mesterszakra. Jelenleg a sport emancipációs lehetőségeit vizsgálom.
Rengeteg munkát kell befektetni, én azt gondoltam, hogy a múltamból, ebből a dühből, ebből a tenni akarásból táplálkozva elérhetem a céljaimat. Köztársasági ösztöndíjas lehettem, hogy kari TDK-t nyertem, hogy tudományos folyóiratban publikálhattam. Sokszor találkoztam az életem során azzal, hogy cigányként megpróbáltak beárazni, külvárosi szegény gyerekként, huligánként – ezt soha ne fogadjátok el. Mindig menjetek tovább. Ha ti lesztek a legjobbak, azt nem lehet lenyomni.”
Link a teljes cikkre (Abcug.hu)