Ohly Éva (1948-2012)

Nehéz szívvel tudatjuk, hogy Ohly Éva, az ELTE Társadalomtudományi Kar oktatója, a Szociális Munka és Szociálpolitika Tanszék munkatársa, szeretett kollégánk a mai napon, 2012. november 5-én elhunyt. Ohly Évát a Kar saját halottjának tekinti.

Megemlékezés Ohly Éváról a Szociális Szakma Digitális Archívumában:
(Összeállította: Szoboszlai Katalin)

Ohly Évát családgondozóként, egyetemi oktatóként, szupervízorként ismerték a pályatársak, a tanítványok a szociális szakmában. Szociális munkás volt Ő már akkor, amikor nem ismerték ezt a szakembert itthon, és szociális munkát végzett abban a korban, amikor ez a szakma hivatalosan nem létezett hazánkban. Éva és a szociális munka összetartozott, legyen szó terepmunkáról, etikai kódexről, terepoktatásról, terepgyakorlatról, a hallgatók és a szociális munkások emberi, szakmai támogatásáról.

Ohly Éva Budapesten született 1948. február 7-én. Éva Szigetszentmiklóson fejezte be az általános iskolát és a Csepel - Csillagtelepi Bajáki Ferenc Ipari Szakközépiskola és Gimnáziumba járt középiskolába. A tanulószobában gyakran felügyelő matematika tanárnője, Pásztor Klára néni figyelt fel a nyurga, szőke kamaszlány, nyitott, "kereső", törekvő magatartására, és beajánlotta az Országos Műemléki Felügyelőség Tudományos Osztályán régészként dolgozó barátnéjához nyári diákmunkára. A csepeli gimnazista így jutott el 1965 nyarán a Kozák Károly régész által vezetett egri várásatásra, majd 1966 nyarán a Czeglédy Ilona vezette siklósi várásatásra, ahol régészekkel és régészhallgatókkal együtt lelkesen dolgozott. Siklóson nemcsak a régészetet találta meg Évát, hanem fény derült ösztönös tehetségére a segítő munkához. Történt, hogy egy írni-olvasni nem tudó fiút Éva három hét alatt megtanított a betűkre és az olvasásra. „Tette azt, ami belőle következett”- emlékszik vissza Ilona a fiatal lányra.

 
Éva oly nagyon megkedvelte a régészetet, hogy szerette volna megtanulni az egyetemen, de abban az évben nem indult ez a szak. Érettségi után a régészethez közelálló restaurátori munka tanulásába és végzésébe fogott. Munkát vállalt a Központi Múzeumi Igazgatóság Múzeumi Technológiai Csoportjában, ahol Éva restaurátor - asszisztensként dolgozott, és részt vett a sárospataki várban akkor folyó jelentős restaurátori munkákban.
 
Éva sok mindennel próbálkozott 1967 és 1970. között, miközben érdeklődése a pszichológia és a gyógypedagógia felé fordult. A régmúlt tárgyai, a műalkotások iránti vonzódás továbbra is jelen volt az életében. Éva az építészetben és a képzőművészetben találta meg azokat a szépségeket, melyekről nemcsak könyvei és fotói árulkodtak, hanem utazásaiban is felfedezhetők voltak. Az amszterdami csatornaparti házak, a gótikus építészet, a szecesszió, Van Gogh, Rembrandt és Csontváry mind-mind Éva kedvencei voltak.
 
Éva szakmai pályájának meghatározó helyszínei nevelőotthonok, nevelési tanácsadók, családsegítő központ és az egyetemi oktatás voltak. Először a Fővárosi Beszédjavító Intézetben tapasztalta meg az állami gondoskodásban élő, értelmi fogyatékos gyermekek mostoha életét. A „Mosonyiban” töltött év mély nyomokat hagyott benne, és később is megfigyelhető volt érzékenysége, tenni akarása a nevelőotthonban élő gyerekek jobb sorsa érdekében.
 
Éva útja a nevelőotthon rideg intézményéből a pszichológiai vizsgálatok izgalmas világába vezetett. 1970-től pszichológiai laboráns volt az MTA Pszichológiai Intézetben, ahol Gádorné Donáth Blanka pszichológus mellett részt vett iskolás gyerekek fejlődéslélektani és pedagógiai vizsgálatában. Nagyon érdekelte Évát az interjúkészítés, a csoportmunka, a szociometriai felmérés. „Érzéke volt hozzá, szerette ezt a munkát, mindenben segített” – jellemezte őt a neves pszichológus. Ez a munka nemcsak pályát, hanem kapcsolatokat is hozott neki, hiszen ekkor találkozott Mérei Ferenc pszichológussal és gyógypedagógus feleségével. Ettől kezdve természetes volt, hogy Éva gyógypedagógiát és pszichopedagógiát tanult a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolán.
 
Éva a szakképesítés megszerzése után visszatért az állami gondoskodásban élő gyerekekhez, és egy évet dolgozott a II. kerületi nevelőotthonban. Ezután a nevelési tanácsadókban töltött évek következtek a pályán, előbb a XVII. kerületben, majd a XIII. kerületben dolgozott, mint családgondozó. Ez az időszak azt a másfél évtizedet jelentette a rendszerváltás előtt, amikor hivatalosan nem volt szegénység, ezzel szemben a szegény, családi és iskolai problémákkal küzdő, olykor lakásvesztés küszöbén álló egyének és családok érdekében a családgondozó írta a kérelmeket, járta ki a nevelési támogatást, védelmezte a gyermeket és a kilakoltatástól a nem fizetőket.
 
Éva szociális munkás volt a családgondozás terepén, ámde a gyakorlati munka napi küzdelmein túl meg akarta ismerni a szakma elméleti és tudományos ismereteit, ezért Ferge Zsuzsához ment tanulni az un. „nulladik évfolyamos” szociálpolitikus képzésre 1985-ben az ELTE-n. A három éves képzés után a diploma szociológus szakképesítésről szólt, noha a hallgatók valójában szociálpolitika és szociális munka tudásokat sajátítottak el. Ez a képzés lett a szociális képzések újjászületésének origója, innen indult el a szociálpolitikus és a szociális munkás képzés a nyolcvanas évek végétől hivatalosan, és Éva a szociális munkás képzés gyakorlati oktatója lett az Erzsébetvárosi Családsegítő Központban 1990-1991-ben. Ferge Zsuzsa hívására 1991-től a Szociális Munka és Szociálpolitika Tanszék oktatójaként, terepkoordinátoraként dolgozott az ELTE-n. Éva az egyetemről ment nyugdíjba 2009-ben, óraadói megbízatása 2012-ig tartott.
 
Éva elköteleződése a szociális munka és szereplői iránt töretlen volt. Az egyetemi hallgatói időszakot záró szakdolgozatát „Az általános szociális munkás képzés külföldi tapasztalatai és hazai lehetőségei” címmel készítette el 1988-ban. Éva rendkívül fontosnak tartotta a szociális munkás képzés minél előbbi beindítását, a képzés kidolgozásához gyakorlati szempontú megközelítésekkel, családgondozói tapasztalatokkal kívánt hozzájárulni. Éva a szociális munkás képzés előkészítésének mozgalmi időszakában, olyan műhelymunkákban is rendszeresen részt vett, ahol a szociális munkások képzéséért tenni akaró kutatók, oktatók és gyakorlatban dolgozók együttesen gondolták végig a képzés szerkezetét, az elmélet és gyakorlat tartalmát, a jövő szakembereinek feladatait és a munka elvégzéséhez szükséges tudásokat. Éva ott volt a „Soproni alapkőletételnél” 1990. februárban, ahol a szociális munkás képzést indító felsőoktatási intézmények oktatói kidolgozták a képzés curiculumát, és Éva a szociális munka elméleti és gyakorlati oktatását átgondoló munkacsoportban dolgozott aktívan három napon keresztül.
 
A terepoktatás az egyik, a szociális munka etikája a másik szívügye volt Évának. A szociális munka gyakorlati oktatásának kérdései és e kérdésekre válaszok keresése oktatói munkájában markánsan jelen volt. A gyakorlatok előkészítése, a hallgatók felkészítése a terepmunkára, a tereptanárokkal való rendszeres kapcsolat, műhelymunka, külföldi tapasztalatok megismerése terepkoordinátori munkájának fókuszában állt. „Tereptan” (tereptanári ismeretek) órái az egyetemen a sokszereplős gyakorlati oktatásról szóltak a terepmunka és oktatási tapasztalatok beemelésével, sok-sok beszélgetés közben. Tőle hallhattuk a „cselédkönyves orvos” a szociális munkás gyakornok a terepen példát, amivel arra hívta fel a figyelmet, hogy az egyetemi évek alatt a gyakornokok egy tanulási folyamatban vannak, ahol éles helyzetekben ugyan, de védett környezetben tapasztalt és képzett szociális munkások mellett tanulják a szakmát. Éva vallotta, hogy a szociális munkás képzés akkor működhet jól, amennyiben a szakma megrendelőjévé válik a képzésnek, és kinyilvánítja, milyen tudásokkal vérteződjön fel a szociális munkára felkészült szakember. „Virágozzék száz virág” – gyakran mondta Éva, utalva ezzel arra, hogy soha ne fogadjunk el egyetlen álláspontot, helyzetet, cselekvést, gondolatot. Más is lehet értékes és használható, próbáljuk megtalálni és elfogadni ezeket.Az etikai problémák megértése a gyakorlati helyzetekben ugyancsak fontos terület volt Éva szakmai munkájában. Éva független személyként vett részt a Szociális Munka Etikai Kódex kidolgozásában 1995-ben a Szociális Szakmai Szövetségben. Éva ezután is aktívan dolgozott az etikai problémák megoldásának keresésén, több éven keresztül tagja volt a Szociális Szakmai Szövetség Etikai Kollégiumnak, ahol rendszeresen közreműködött az etikai kódex megismertetésében, felülvizsgálatában és szakma etikai ügyek megtárgyalásában. A szociális munka etikájának tanítása rendszeres volt Éva oktatói munkájában. Diákjaival igyekezett felismertetni és megértetni az etikai problémákat, a dilemmákra adható lehetséges válaszokat.
 
„Semmilyen szél nem jó annak, akinek nincs célja” – mondta Éva egy beszélgetésben, és azt gondolom, ez a mondat jól tükrözi életszemléletét. A körülötte lévő diákok, munkatársak, barátok esetében fontosnak tartotta, hogy szükség esetén segítségükre legyen, érdeklődve és megértéssel fordult mindazokhoz, akik neki mondták el gondolataikat, örömeiket és olykor bánataikat. Személyes odafigyeléssel kísérte tanítványai életét, munkáját, és minden esetben emberi és szakmai támogatásban volt része a hozzá fordulóknak.
 
Éva mester volt a szó nemes értelmében, tudásokkal és tapasztalatokkal felvértezett, mindezeket átadni képes szociális munkás. Éva gondolatokkal és tapasztalatokkal tanított, élmény volt mellette lenni, hallgatni őt, beszélgetni vele szakmáról, életről, miegymásról. Folytonosan tanított, észrevétlenül, úgy ahogy csak azok tudnak, akik teljes egészében átérzik mások gondjait, és magukból merítve adnak erőt, tudást másoknak. Mellette lettem szociális munkás.Éva szenvedélyesen szeretett utazni. Kedvencei a hegyek és a vizek voltak, imádott repülőre ülni és új tájakra elutazni. „Utazzál sokat és mindig gyere vissza” – írták neki kollégái a nyugdíjba vonuláskor kapott ajándék kártyára. Valóban sok helyre eljutott a pihenésre szánt években, azonban a betegség lelassította a felfedezésre váró tájak és városok látogatását. Éva végleg elutazott 2012. november 5-én, valahol a tengernél jár, hiszen máshol nem is lehet.
 
Továbbiak:

 

2012.11.05.