Mányai Judit (1947-2006)
2006. október 11-én meghalt Mányai Judit családszociológus, az ELTE TáTK főiskolai tanára, szociális munkát tanuló hallgatók generációinak elkötelezett oktatója.
Megemlékezés Mányai Juditról a KisTáska kari lapban:
(Szerző: Fonyó Attila)
Elment egy ember, akinek az élete a szó minden értelmében a tanítás, a hallgatók, az ÜGY volt.
Két éve küzdött a leküzdhetetlen betegséggel, soha meg nem adva magát. Nagyon vigyázott, hogy ne terheljen senkit a bajával, hogy megkérdezze, hogy vagyunk, kivel mi történt. Ágyát elborították az elolvasásra váró papírok, a tennivalók jegyzéke. Igényelte, hogy tudjon mindenről, hogy akarjuk a tanácsát, hogy kapja meg a gyerekfényképeket. Az elmúlt néhány hétben már lehetett sejteni, hogy a soha nem könnyű út a végéhez közeledik, de hogy hihettük volna el, amikor még az utolsó, a neki utolsó vasárnapon, amikor már csak vékony szál kötötte hozzánk, egyszer csak felült, és hihetetlen erővel utánam kiabált. Várj még egy percet, meg kellene beszélni, hogy milyen kollégium legyen a gyermekvédelmi előszakon. Aztán mondott egy nevet, egy hallgatóét, rá oda kellene figyelni. Amikor eljöttünk, elhittük, amit ő sugallt, nem kell mégsem hamarosan búcsúzni, hosszú még az út.
Soha nem volt könnyű az élete, ellene dolgozott gerincbántalma, amit félelmetes fegyelemmel tartott kézben, és ami arra késztette, hogy kétszeresen teljesítsen. Tizenéves kora óta szólt arról az élete, hogy nem ehet napközben egy falatot sem, hogy mit lehet, és mit nem, hogy a szépség, a hihetetlen kisugárzás vasakaratot takar. „Rokkantnyugdíjasként", mindig sokkal többet vállalt fel, mint amit lehetett volna. Nagyon akart, és a zord valóság újból, és '83-ban gyermekvédelmi, klinikai munka után jött a főiskolára aspiránsként, aztán a megalakuló szociálismunkás-képző tanszékre. A tanszék volt a gyermeke, a sokat szidott, az imádott gyermek, aki (ami) betöltötte életét. Sietett, türelmetlen volt, a tökéleteset akarta, ezért néha nem tudott tekintettel lenni lassúságra, habozásra. De volt, ami mindennél fontosabb volt Juditnak: a hallgatók. Miattuk várta minden évben a szociotábort, ahol úgy érezte, közel kerülhet a hallgatókhoz, és ő is a nagyon szeretett terephez. A hallgatók gyakran csak a magas mércét állító, keményen követelő tanárt látták, lázadva a néha fájó kritika ellen. Nem látták, hallhatták azt a Mányai Juditot, aki anyatigrisként érvelt a szerinte bántott fiatal érdekében. Nehéz élete van, mondta, sokat dolgozik, de összeszedi magát. Tudjátok, milyen sok erő van abban a gyerekben. Talán ezért volt számára olyan mélyen, olyan megemészthetetlenül fájdalmas, hogy éppen a hallgatói szavazatokon múlott néhány évig docensi kinevezése. Nem a kinevezés elmaradása bántotta, hanem hogy nem tudta a fiatalokkal megértetni: csak magas mércét érdemes állítani. Nagy lendülettel vetette magát szociális szakmai közéletbe, lektorálta a Hálót, vezette az Iskolaszövetséget. Az utolsó hetekig bántotta, hogy betegsége miatt nem tudta a maga elé tűzött színvonalon befejezni kutatását.
Váratlan volt a betegsége, tele volt tervekkel, izgatottan várta az egyetemhez való csatlakozás előnyeit, örült a fogadtatásnak. A betegségnek egyetlen hozadéka volt: ámultan látta, hogy mennyien szeretik, sok nagyon jó barátot talált; olyanokat, akikkel együtt dolgozott, de csak most, a bajban derült ki milyenek is. És olyanokat, akiknek szükségük volt Judit csípős humorára, szókimondására. Rá.
Szerbusz Judit, hiányzol, hiányozni fogsz, de itt vagy, velünk vagy, maradsz!
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Társadalomtudományi Kara Mányai Judit főiskolai tanárt saját halottjának tekinti.
Aczél Anna megemlékezése (A Szociális Szakma Digitális Archívuma)
/A szociális munka szakon az év szakdolgozatáért járó díj neve „Mányai Judit-díj” lett, ezzel is emlékezünk elhunyt oktatónkra./